A PAPíRKERET ALKOTÓKÖR TÖRTÉNETE
Sokat gondolkodtam azon, hogyan fogalmazzam meg azt, mi is a Papírkeret. Aztán azon is gondolkodtam, miért gondolkodom ezen olyan sokat. Rájöttem, azért, mert számomra ez nem csupán egy foglalkozás vagy vállalkozás, hanem egy eszme, amiben hiszek. Az évek alatt megszerzett tudás és tapasztalat, az általam képviselt szellemiséggel körbe ölelve, egy önazonos tevékenységi formát öltött. Ahhoz, hogy ez a mondat értelmet nyerjen fontosnak tartom, hogy megismerje a kedves olvasó azt az utat, ami meghatározta az alkotókör alapelveit.
Emelni és láthatóvá tenni
Emelni és láthatóvá tenni azt, ami addig láthatatlannak tűnt.
A Papírkeret története 10 évvel ezelőtt kezdődött, amikor frissen végzett rajztanárként, hatalmas világmegváltó tervekkel átléptem az első munkahelyem küszöbét. Különleges hely volt. Hatalmas épület, melynek apró foglalkoztató termeiben szellemi és testi fogyatékkal élő fiatalok lelkes munkája zajlott. Egy kisebb csoport rendszeresen látogatta a festő műhelyt. Őszinteség, nyers erő és energia, ami ezekből a fiúkból és lányokból, valamint a festményeikből áradt. A gesztusfestészet magasiskolája.
Az egyik foglalkozáson, az ecsetek és a ceruzák halk neszét hallgatva, egy alkotó fiú készülő képét figyeltem. Emlékszem, ez volt az első pillanat, amikor belém hasított az a bizonyos „ aha” érzés, ami után azt kérdeztem magamtól. Miért nem ezt? Miért nem arra fókuszálunk, hogy ez a fiú zseniálisan fest? Miért mindig csak a kerekesszékét és a „furcsa” mozdulatait látjuk? Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, ezért összefogtunk egy kedves kolléganőmmel és teremtettünk egy olyan teret az intézmény falain belül, ahol ezeknek a fiataloknak a tehetsége került előtérbe. Ezt követően pedig egy kiállítás sorozatot szerveztünk.
Elfogadás. Ezt adta nekem ez a különleges hely. Elfogadni mások korlátait, valamint az enyémet. Függetlenül attól, hogy mennyire szűken vagy tágan vannak elhelyezve ezek a korlátok jó rátalálni arra, ami szép, igaz és szerethető. Valamint emelni és láthatóvá tenni azt, ami addig láthatatlannak tűnt. Öröm volt megélni a művészek büszkeségét és a nagyérdemű csodálatát.
A pillanatban élni
A gesztusok, ösztönös ecsetvonások, különböző energiák megjelenése a festékek által mindig magával ragadtak. Az embernek elemi vágya a nyomhagyás. Évekkel ez előtt a legapróbb korosztállyal is szerencsém volt dolgozni. A hely, ahová egy kis idő erejéig visszautazom egy II. kerületi bölcsőde csoportterme, ahol nyakig festékes 1,5 – 2 éves gyerekek kipirosodott arccal dolgoznak a maguk papírján, vagy éppen a másikén. Jelen vannak, a pillanatot élik. Ezt tanultam a kicsiktől és most is a kislányomtól. Átszellemülten tapicskoltak a festékben és közelről figyelték, ahogy a festék megszínezi a kezüket. Ott és akkor látható volt, hogy érzékelik a bőrbarát festék hőmérsékletét, színét, illatát és állagát valaki még az ízét is. Az örömteli mozgásból eredő ecsetvonások, foltok és pacák úgy olvadtak össze, mintha egy impresszionista festményen lettek volna.
Hármasság
A test, lélek és szellem harmóniája.
Életem következő nagyon meghatározó állomásához kanyarodnék, ahol számos érzéssel, benyomással, Flow élménnyel lettem gazdagabb. Ez a hely a Váci Waldorf Általános Iskola. Waldorf osztálytanítóként a legelső, amit megtanultam az a szakmai alázat. Ami annak a felismerését tárta elém, hogy nem én vagyok, hanem mi vagyunk. Nem én tanítok, hanem mi tanulunk. Mert hiába van tele a fejem tudással, ha a szívem nem nyitott és a lelkem nehéz, akkor soha nem fogok elérni a gyerekekhez és soha nem fogják szeretni azt a tanórát, tantárgyat, amin éppen ülnek. Önismeret, őszinteség és önazonosság. Ezek fontosságát tanította nekem 24 kamasz és egy egész tanári kar. A 4 év alatt a művészetekhez való hozzá állásom is átalakult. Első helyre került a test, lélek és szellem hármasának finomhangolása a megfelelő atmoszféra teremtése által.
Kapcsolódás
13 éve vagyok pedagógus. A hivatásom által nagyon sokat tanultam magamról, a gyerekekről, a felnőttekről, a tanulásról, a tanításról, a közösségépítésről, az emberi kapcsolatokról és az együttműködésről. Mind közül a legfontosabbnak a kapcsolódás képességét tartom. Azt a valódi, önátadó figyelmet, amikor két vagy több ember őszinte nyitottsággal fordul egymás felé. A gyerekek számára ez egy természetes folyamat. De ahogy cseperednek, segíteni kell őket abban, hogy önmagukat megismerve rájöjjenek arra, hogy milyen úton tudnak a legkönnyebben kapcsolódni társaikhoz.
Tanárként azt gondolom, hogy az otthonos környezet biztosítása elengedhetetlen a jó hangulatú munkához. Számomra az a tér rendelkezik megfelelő atmoszférával, amelyik lehetővé teszi, hogy érzékszerveink megpihenjenek. Ehhez illóolajokat, hangtálakat, meditatív zenéket, relaxációs technikákat, meséket és kapcsolatteremtő játékokat hívok segítségül. Az elme lecsendesítése, a lélek simogatása és a test energetizálása szükséges ahhoz, hogy befogadóvá és elfogadóvá váljunk. Ebben az állapotunkban láncszemenként vagyunk képesek egymáshoz kapcsolódni.
Így fordulunk egymás felé és alkotunk a mese varázslatos világában, közösen a gyerekekkel a Papírkeret foglalkozásokon is.